A kárpit nagyon személyes dolog, mely sajátságos módon összpontosítja a szövő figyelmét, energiáját és gondolatait, ezeket néha megtartja magában, néha visszaad belőlük. Vannak percek, amikor úgy érzem, hogy a folyamatban levő munka mintegy magától formálódik: hirtelen különböző technikai problémák oldódnak meg, vagy különösen nehéz részek úgyszólván “könnyedén megszövődnek”. A kárpit lényege számomra az, hogy képes megtestesíteni az időt, a történelmet és az eseményeket, továbbá magába sűríteni a művész energiáit, melyek állandó kölcsönhatásban vannak a nézővel.
Azt hiszem, hogy a művésznek mindig egységben kell lennie a munkájával: az ötlet születésétől kezdve egészen addig a pillanatig, amikor levágja a kész munkát szövőszékről. Nagyra becsülöm azonban a kárpitműhelyek hozzájárulását is a művészet ezen ágához, de abban biztos vagyok, hogy csak én tudom belejuttatni a műbe azt a szándékot, azokat a hangsúlyokat, a megvalósítás olyan árnyalatait, melyeket én találtam ki. Továbbá: a munkafolyamatban gyakran nemcsak a kárpit alakul át, hanem én magam is – s ez az, amiért a kárpitszövést annyira vonzónak találom. Van némi hasonlóság a szövés és egy zenemű előadása között – a szerző sokkal könnyebben adja elő saját darabját. Bármely előadóművész csak a maga interpretációját adhatja elő, amely természetesen lehet sikeres és briliáns, de más.
Még soha nem volt ennyire közvetlen és személyes kapcsolatom egy 18. századi kárpittal. A választott motívum alapján a következő irányt követtem: interpretációm révén a vázán található női portréból Bacchus (Dionysos) anyja, Semelé lett. Ahogyan a görög-római mítoszokból tudjuk, Semelét elégette Zeus (Jupiter) isteni fénye. Az arckép azért van bekeretezve, hogy eredetünkre emlékeztessen: még ha apánk az Olümposz istene is, anyánk halandó asszony. És erre a kis Bacchus is emlékezni fog. A mítosz szerint Bacchus felnőttként alászállt Plutó és a halál birodalmába, s kihozta anyját, hogy az Olümposzon az istenekkel élhessen. (...)